Kedves Nagyi és Nagyapa (vagy Mama és Papa)
Négyévente, amikor győzelmet arat a Fidesz, mindig látom, hogy milyen boldogságot, és megkönnyebbülést jelent ez nektek.
Érthető. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy jó irányba mennek a dolgok, és hogy neki is beleszólása van az ország ügyeibe: meghallgatják, nem veszik semmibe a véleményét.
Ezt én még soha nem éreztem. Amióta szavazati jogom van, mindig kétharmaddal nyer a párt, ami – tudjátok rólam – számomra elfogadhatatlan minőséget képvisel. Választásról választásra egyre nyomasztóbbnak, egyre kilátástalanabbnak érzem a helyzetemet. Azt érzem, hogy semmi beleszólásom nincs a hazám ügyeibe, és a befizetett adóm sorsába. Mind veszélyesebbnek, és kiszámíthatatlanabbnak érzem az államot.
Tehetetlenségemben megpróbáltam végleg elhagyni a hazámat, de – mint tudjátok – nem sikerült. Lehet, hogy mások képesek országot váltani, de én nem. Pár hónapnál tovább egyszer sem bírtam, mert ott idegen vagyok. Nekem kell a magyar táj, a magyar emberek, és a magyar nyelv, hogy önmagam legyek.
Orbán Viktor magyarázatait tizenhat éve hallom, így arra nem látok esélyt, hogy számomra ez a rendszer elfogadhatóbb legyen valamikor.
Mindezek miatt fordulok most hozzátok.
Arra kérlek benneteket, hogy most az egyszer ne menjetek el a Fideszre szavazni.
Tudom, hogy ez nagy kérés. Önként lemondani arról, amiről én sem önként mondtam le, hanem elvették tőlem. Arról, hogy egy kicsit beleszólhassunk az országunk dolgába. És lemondani talán arról az örömről is, amit a választás éjszakáján Orbán Viktor diadalmas arcát látva érezni szoktak, akik benne bíznak.
De talán ti is érzitek, hogy ez a négyévenkénti öröm már nem helyes, nem természetes. Hogy nem kell mindig diadalmaskodni. Hogy lehetne egyszer Orbán Viktor szomorú, és én boldog a választás napján.
Kérlek, ha tudtok, segítsetek, hogy április 12. után én is otthon érezhessen magam a hazámban! Ehhez nem arra van szükségem, hogy mindig az én szavazatom nyerjen, csak arra, hogy legalább egyszer.
Szeretettel ölel: Sarolta.
