Erről eszembe jutott Kaufer Virág, akinek a neve azért égett be a tudatomba tizenkét évvel ezelőtt, mert különleges, a politikában szokatlan dolgot tett. Ő egy LMP-s politikus volt 2012-ben, aki a ciklus felénél egyszerűen visszaadta a pártnak a képviselői mandátumát, mert úgy érezte, hogy az ő képességei jobban hasznosulnának a civil ellenállás keretein belül, mint a parlamentben. Azt hiszem, ilyenre azóta sem volt példa; tizennégy évet kellett várni, hogy valami hasonló történjen.
Általában a politikusok foggal körömmel őrzik a pozíciójukat, mint valami zsákmányt, és ennek érdekében még akár a saját pártjukkal is összevesznek, zsarolnak, fenyegetőznek, nyilvánossághoz fordulnak. Gyakori például, hogy a politikus mandátumot szerez egy párt színeiben, majd abból a pártból kilép, vagy kizárják, de a mandátumát így sem adja vissza, hanem magával viszi egy másik, konkurens pártba (pl.: Dúró Dóra 2018.), vagy függetlenként folytatja.
Kaufer Virágot nem különösebben érdekelte a „Képviselőasszony” megszólítás, az aranyozott parlament, a társadalmi figyelem, vagy a bőséges anyagiak. Ő hasznára szeretett volna lenni a társadalomnak, átgondolta a helyzetét és lépett.
Szerencsére a hétköznapi életben nem lehetetlen ilyen magas integritású emberekkel találkozni – magam is ismerek ilyen embereket –, de ők nem szoktak politikusi pályára lépni. Ha mégis, akkor ez áldozat a részükről, mert egészséges személyiségükből hiányoznak azok a receptorok, amik az egóba csatornáznák a társadalmi éljenzést. Nem vágynak arra, hogy idegenek ajnározzák őket, sőt: viszolyognak ettől.
Ennek talán legfrappánsabb audiovizuális megjelenése az az eset volt, amikor a közelmúltban az MTVA székháznál szónokoló Hadházy Ákos nevét skandálni kezdte a tömeg. – „Hadházy, Hadházy”! – kiabálták, mire a politikus így szólt: „Ezt hagyjuk!”. A tömeg leforrázva.
Általában a politikusok foggal körömmel őrzik a pozíciójukat, mint valami zsákmányt, és ennek érdekében még akár a saját pártjukkal is összevesznek, zsarolnak, fenyegetőznek, nyilvánossághoz fordulnak. Gyakori például, hogy a politikus mandátumot szerez egy párt színeiben, majd abból a pártból kilép, vagy kizárják, de a mandátumát így sem adja vissza, hanem magával viszi egy másik, konkurens pártba (pl.: Dúró Dóra 2018.), vagy függetlenként folytatja.
Kaufer Virágot nem különösebben érdekelte a „Képviselőasszony” megszólítás, az aranyozott parlament, a társadalmi figyelem, vagy a bőséges anyagiak. Ő hasznára szeretett volna lenni a társadalomnak, átgondolta a helyzetét és lépett.
Szerencsére a hétköznapi életben nem lehetetlen ilyen magas integritású emberekkel találkozni – magam is ismerek ilyen embereket –, de ők nem szoktak politikusi pályára lépni. Ha mégis, akkor ez áldozat a részükről, mert egészséges személyiségükből hiányoznak azok a receptorok, amik az egóba csatornáznák a társadalmi éljenzést. Nem vágynak arra, hogy idegenek ajnározzák őket, sőt: viszolyognak ettől.
Ennek talán legfrappánsabb audiovizuális megjelenése az az eset volt, amikor a közelmúltban az MTVA székháznál szónokoló Hadházy Ákos nevét skandálni kezdte a tömeg. – „Hadházy, Hadházy”! – kiabálták, mire a politikus így szólt: „Ezt hagyjuk!”. A tömeg leforrázva.
Általában egészséges személyiségű ember akkor vállal politikai szerepet, ha nagy a baj, és úgy érzi, neki kell segítenie. Egyébként szívesebben éli a maga hétköznapi életét. Kiváló irodalmi megjelenése ennek a jelenségnek Szabó Magda Tündér Lala című meseregényének egyik karaktere: Csill a patikus.